Meghallgatom

Mit tennél, ha tudnád, hogy nem lesz holnap?

Évekkel ezelőtt hosszú heteket töltöttem India legszegényebb területén egy ashramban, ami amolyan zárt kolostor féle. Senkinek, aki nem volt még ilyen helyen nem lehet fogalma arról, amit akkor és ott átéltem. Egyszerre volt pusztító és felemelő. Zsigeri részekig lecsupaszító és a legmegtartóbb, legmagasztosabb dolog, amit akkortájt megélhettem. Máig erőt merítek azokból a belém égett képekből, hangulatokból, amikkel ott lettem gazdagabb. Ezek egyike, ahogy napfelkelte előtt a hűvösnek ható, ébredő világban, kezemben egy már-már ihatatlanul édes, de forró bögrényi chai-nak nevezett indiai teával állok a minket a külvilágtól egyszerre megvédő és elszakító fal mellett, hogy átnézve felette megragadhassam szememmel azt a pillanatot, amikor megjelenik a horizonton a Nap. Lélegzet visszafojtva vártam. Minden reggel. Figyeltem, ahogy a színek életre kelve jelezik, hogy hamarosan itt a pillanat. És egyszerre megjelent egy apró pontnyi eleven erő, ami gyorsan és határozottan teljesedett ki a soha felhőt nem formáló, tiszta, érintetlen égen.

Valódi áhítat volt. Úgy emlékszem, bár talán csak a képzelet játszik velem, mintha még az állatok is elcsendesedtek volna és egy pillanatra ők is visszatartott lélegzettel adtak volna hálát valami felsőbb erőnek, ami újra engedte fényre születni a világ azon pontját, ahol álltam. Mert bár azt hisszük ez természetes, jár nekünk és jogunk van hozzá, ez bizony áldás, amiért igenis hálát kéne adnunk, szó szerint: minden áldott nap.
Mert mihez is kezdenénk mi apró porszemek az Univerzum végtelen tágasságában, ha ez az éltető Nap egyik reggel úgy döntene, hogy nem ragyog tovább? Ez nyilván teória, és nem az a célom, hogy a frászt hozzam rád, épp csak annyi, hogy legalább egyszer elmerengj a móka kedvéért, mi minden nem lenne, ami ma van, ha egyszer bármi ok folytán ez a tápláló fény és meleg nem érne el hozzánk.

Nehéz lenne leírnom akkori, valódi érzéseimet. Távol a családomtól, mindentől, amit addig ismertem és benne élve fel sem fogtam, mennyire részem és mennyire fontos. Ahogy talán te is benne élsz egy halom megszokott, s épp ez által talán láthatatlanná vált körülményben, ami igazából értékes és jó, hogy van. Amíg van. Sőt, akár hálás is lehetnél érte. Én akkor, ott, csak álltam minden reggel és vágytam, kívántam, és reméltem, hogy a Nap keljen fel újra! Hogy lehetőségem legyen visszatérni a hétköznapi életembe és visszavinni az átélt és felismert tudást.
Soha el ne felejtsem visszatérve az enyéimhez milyen drága ajándék az élet. Micsoda kincs minden együtt töltött nap, minden megélt pillanat. Mennyire nem mindegy, hogy a minket körülvevő impulzus rengetegben képesek vagyunk e koncentrálni egyetlen dologra és megajándékozni azt egész lényünk odafordulásával. Legyen szó bármiről. Megélhetésünket biztosító munkáról, egy étel készítéséről, éppen kihajtó virágunk körüli gaz kitépéséről vagy egy másik emberhez, akár a legkisebbhez való kapcsolódásról. S ha szétszót rebbenések helyett egy pontba tudjuk koncentrálni a tudatunk, az azonnal más minőséget nyer. Mélysége lesz, s örömtelivé, tartalmassá tehető. Egyszerre értelme, célja lesz egy apró mozzanatnak is és kiderülhet, hogy az élet számtalan kincset tartogat számunkra, amit hagyhatunk elveszni, de le is arathatunk minden nap minden órájában.

De vajon tudunk élni, jól élni ezzel a lehetőséggel? Hogy ne csak a feladat, az elvárás, a bírálat, a keserűség és csalódás hangjai hagyják el ajkainkat, de akár az elismerés, a köszönet és a hála szavai is. Vajon megértjük és merjük kimondani, odaadni a másiknak mindazt, amit köszönünk neki, amiért hálásak vagyunk, amiért tiszteljük őt? Mindazoknak, akik bátorítottak, a kezünket fogták és együtt sírtak, együtt nevettek velünk a jó, s a rossz napokon egyaránt? Mert mindig van fent és lent. Muszáj lennie, hisz hogyan másképp találhatnánk meg hol van a közép? Az egyensúly, ami megtart. De ebben a kalandban, az életünkben, mégsem vagyunk soha egyedül. S ha egy reggel a szemünk véletlenül épp a horizontra téved, bártan elrebeghetünk magunkban egy hálát akár a Napnak is, amiért van, s ezzel lehetőséget teremt arra, hogy a magunknak kitalált módon, de mégis éljünk e bolygón.

És vajon felismerjük e, mi mindenért lehetünk hálásak saját magunknak? Merünk e úgy élni, itt, most, a mában, hogy épp olyan boldogok legyünk, amilyenek szeretnénk lenni. Vagy épp olyan elhivatottak bármi iránt, olyan egészségesek testben lélekben és felszabadultak a félelmeink és görcseink, saját önkorlátozásaink alól. Mi a csudára várunk, hogy felismerjük végre, nem az idő hozza meg a vágyott eredményt és állapotot, hanem a megélés, a felismerés, az eszmélés.

Hogy mondja Babits?
„Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál.
…
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.”

Azt kértem legutóbb és erre bíztatlak most is, láss rá őszintén önmagadra! Fedezd fel legbelső vágyaid! A mozgató rugókat, amik előre visznek és egyben erővel töltenek fel.
Meríts erőt a felkelő Nap életet beindító, kirobbanó erejéből! Vedd észre, valami felső erő hitet ad neked is. Életet szavaz neked minden reggel, mert hisz abban, hogy dolgod van a világban, amit igenis jól tudsz csinálni! Valami, ami fontos, amiért megszülettél és még nem teljesítetted be. Akard megfejteni! Akarj kiteljesedni benne! Akard felfedezni önmagad csodáját azzal, hogy elismered, ünnepled és beteljesíted a rendkívülit magadban!

S abban a pillanatban, hogy elhiszed saját magadról mennyit érsz, lehullik a szemedről a hályog és képes leszel meglátni a másikban is azt a csodát, amit ő teremt. Onnantól kezdve könnyű lesz nagyvonalúnak lenned vele, velük szemben is, mert nem kell többé senki másnak görcsösen bizonyítanod. Bátran lehetsz hálás nekik is, önmagadnak is! Tisztázd magadban az érzéseidet, keress hozzá megfelelő szavakat és mondj köszönetet! Mert mindaz, amit az életedben megéltél az úton, ami elkísért, csiszolt, edzett bármily módon is, része volt a tervnek, hogy azzá válhass, aki ma vagy. Tökéletlenségében is tökéletes, önmagával elégedett, de ebben meg nem nyugvó, folyton a teljességet kereső, formálódó, változó utazó.

Bármi történik is veled mostanában furcsa, szokatlan, kibillentő, felzaklató… Hagyd most ezeket távol magadtól egy pillanatra. Kelj fel kora reggel! Szippants bele a szabad levegőn állva a hajnal nyirkos és hideg levegőjébe, s halld meg a csivitelő madárhangokat. Várd a napfelkeltét és éld át az áhítat és a hála pillanatát, amikor látod megszületni a Napot. Tényleg azért jön, hogy életet adjon, teremtő fénnyel ragyogjon, hogy lehessünk, munkálkodjunk és szeressünk. Nézz önmagadba!

Te mit tennél, ha tudnád, hogy nem lesz holnap?

Sára sátrából szeretettel,
Réka

Ha szeretnél együtt haladni a folyamattal vagy értesülni a néha csak pár napig aktív segítségekről,
 csatlakozz a csapathoz! 

Tetszett?
Kövess engem